#07 Érzések tengerén

Először is: Sziasztok! Megkésve ugyan, de hoztam az új részt, és remélem ez is legalább annyira tetszeni fog, mint az előzőek. Másodszor: Úristen! Nagyon köszönöm a rendszeres olvasót, és a kommentet is, nem is beszélve arról, hogy mennyien olvassátok! Nagyon nagyon boldoggá tesztek vele! Remélem egy kommentet még kérhetek a következőért. Egy szó mint száz, nagyon köszönöm, és egy komi után jön a kövi! :D ♥

/Tifany/

Nem tudom, éreztétek-e már magatokat annyira a padlón, hogy fogalmatok sem volt, merre, és hogyan tovább. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian éreztétek magatokat már egyedül. De vajon úgy éreztétek ezt, hogy körül voltatok véve emberekkel? Mintha mindenki sablonos és üres lenne. Mintha csak te lennél színes, rajtad kívül mindenki szürke. Ezek a szürke emberek nem tudnak segíteni. Csak az tud, aki ugyanúgy tudna ragyogni mint te. De sajnos az élet nem ilyen egyszerű. Itt mindenki ragyog, és neked, egyedül kell meghoznod a döntéseket. Tudom, ezek nem nagy döntések, de az én életemben igen. Hiszen a családodat kapod, de a barátaidat te választod, és ők határoznak meg. A barátaink alapján ítélnek meg minket.
Nem tudom mit tegyek. Nem tudom, hogy merre menjek tovább az úton, és hogy vajon ki az, aki számomra színes. Sokat őrlődtem ezen ez előtt is. Nem is volt még eddig senkim ezen a téren, és most hirtelen minden megváltozik. De miért változik meg? Miért van mindez? Egyszerűen nem tudok dönteni. Nagyon sokáig például nem hittem az első látásra szerelemben sem. Ezt át kell élni. Mikor megláttam Niallt, azt hittem szerelmes vagyok. Mintha elém szállt volna a rózsaszín köd, és nem láttam volna tőle. Valami nagyon, nagyon fontosat. Az a csók.... Tudom, azt mondtam, az érzéseim nem kölcsönösek, de csak időt akartam nyerni. Az a csók nem abból állt, hogy az ajkaimra nyomta az övét. Az igazi, érzelmekkel teli csók volt. De vajon milyen érzelmekkel teli?
Elfeküdtem az ágyon, és könnyes, kisírt szemekkel néztem a plafont. Tekintetemmel követtem a tapétán húzódó, enyhén lilás mintát. Kicsit talán megnyugtatott. A szobában félhomály honolt. A kis éjjeli lámpa bágyadtan világította meg a szoba közelebb eső részét. A falon mindenhol képek függtek. Talán az egyik, ha engem ábrázolt, a többi mind vagy a családomat, vagy egyéb szép tájképeket. Az íróasztal porosan, és rég használtan álldogált a sarokban, fölötte egy faliújság tele újságkivágásokkal, és fényképekkel, emlékeztető cetlikkel. Könnyes szemmel nézve, a kép egyre homályosabb lett. Nem tudtam dönteni, vártam a jelet. A jelet, ami segít dönteni. És akkor megláttam. Ott volt az íróasztalomon. Egy kép, amin Harryvel vagyunk kettesben. De vajon elég jelnek?

Bocsi a rövid részért, de muszáj volt valahol ott abbahagynom, ahol esetleg nem szeretnétek, hogy vége legyen! Ebben még új vagyok... :) Várom a feliratkozókat, és a kommentelőket! Xxx Hanna