Egy csészét fogott a kezében, és az ablakon nézett ki. Olyan csodálatosnak tűnt, mégis olyan gyengének. Olyan volt, mintha üvegből lenne, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne. Az elmém elraktározta a képet. Olyan tökéletes volt, még így, megtörve is. Leírhatatlan.Ahogy észrevett, ijedten fordult felém. Beleképzeltem magam a helyzetébe, és próbáltam úgy beszélni vele. Mintha ő lett volna a szarvas, és pedig a vadász. Egy rossz mozdulat, és elszalasztom. Kérlek! Kérlek, ne cseszd el! Imádkozott a tudatalattim. Nem, azt én sem akarom.
- Nézd, tudom, hogy mit gondolhatsz, de nem szeretném, hogy gondold! - Kezdtem, és a hatás érdekében felemeltem a kezem - Tudom, hogy mit tettem. - léptem közelebb - és tudom, hogy nincs mentségem, sőt, még csak magyarázattal sem tudok szolgálni, de el kell, hogy mondjam... - értem oda hozzá. Nem mertem egyből az ágyra ülni, hanem helyette elé térdeltem. - Nagyon hiányzol! - Hajtottam le a fejem.
- Érdekesen mutatod ki. - szólalt meg rekedtesen. Elmosolyodtam. Ő is elmosolyodott.
- Annyira, de annyira sajnálom! - Suttogtam, és a fejem az ágyra hajtottam elé.
- Tudom. - suttogta, majd megsimította a hajam. Hirtelen felemeltem a fejem. Mélyen a szemébe néztem.
- Te is hiányzol nekem... - törte meg a csendet suttogva. Majdnem olyan halkan, hogy azt hittem, csak én képzeltem. Ránéztem, mire lesütötte a szemét. Nem mertem elmosolyodni, hátha még kiderül, hogy tényleg csak képzeltem. Aztán gondoltam, megragadom a lehetőséget!
- Szeretlek. - Néztem rá komolyan.
- Én is... - Mondta rövidesen utána. Szeret! Szeret! Tényleg szeret! Hihetetlenül boldog lettem.
- De miért nem mondtad korábban? - Kérdeztem amolyan enyhe dorgálás képen.
- Nem mondtam? Minden egyes dolgot azért tettem, hogy együtt maradhassunk. Te szakítottál velem! - Lett hirtelen dühös. Hát én nem így láttam a dolgokat.
- Azt mondtad Harryt szereted! - Kaptam fel én is a vizet.
- Ez bonyolult. - fordult el tőlem.
-Az? - kérdeztem a tekintetét keresve.
- Harry volt a legjobb barátom évekig! - Csattant fel.
- Aztán otthagyott! - emlékeztettem.
- Velem volt, mikor nem! Ő sose bántott... - Halkult el. Dühös voltam. Nagyon dühös. Én voltam ott neki mindig, Én álltam mindig mellette, Én öleltem, és Én szerettem őt igazán. Harry csak befejezte, amit nekem nem sikerült, de ez az egész az ő hibája, nem az enyém.
- Fizikailag! - Mormogtam. Hihetetlenül dühösen nézett rám.
- Menj ki! - küldött ki. - Azonnal menj ki! - kiabálta elfojtott sírással, majd mikor nem mozdultam, felállt. Én is felálltam. Próbálta nyomni a mellkasom, hogy kifelé tereljen, de nem ment neki. Megfogtam a csuklóját, és felemeltem. Hadonászással próbálta kiszabadítani a kezét, miközben folyamatosan sírt.
- Engedj el! Nem akarlak lát... - kezdte, de megcsókoltam. Nem is tudom, mit képzeltem. Biztos voltam benne, hogy értelmet nyer minden, ha megcsókolom. Csak emlékeztetni, hogy mit veszített. Hogy mit veszítettem. Totálisan lesokkolt, mikor visszacsókolt. Tényleg szeret! Igazán. Ahogy ajkaink elváltak, a homlokomat az övének támasztottam. Ellentétet láttam benne. Folyamatosan csak sírt, de mégis visszacsókolt. Apró puszit akartam lehelni az ajkára, mikor elhúzódott.
- Menj ki! - suttogta. Totál lefagyva álltam vele szemben. Próbáltam menteni, ami menthető. Próbáltam kapaszkodni az utolsó szalmaszálba, bár tudtam, hamarosan leesek, de meg kellett, hogy próbáljam. Muszáj volt.
- Hiányzol! Vissza akarlak kapni! - Közeledtem ismét, de megint hátrált.
- Niall, menj ki! - suttogta. - Kérlek...
- Mégis mire volt jó ez az egész? Akkor miért csókoltál vissza, ha nem kellek? - Fájdalmasan összeszorította a szemeit. - Legyen! - Mondtam, majd kiviharzottam a szobából. Harry szobájából. Éppen jöttem ki, mikor összefutottam vele.
- Remélem, most boldog vagy! - Morogtam, majd otthagytam. Még hallottam, ahogy megkérdezi Tifet, hogy jól van-e, majd bementem a szobámba, és bezártam az ajtót. El kell, hogy döntse végre, kit is akar, mit is akar! Harry vagy én! A kettő együtt nem működik.
*Tifany*
Nem sokkal Niall távozása után Harry lépett be. Tekintete féltő volt. Az ágy szélén ültem még mindig megsemmisülten. Egy tányért adott a kezembe, egy szendviccsel. Sokáig csak néztem. Ő mellettem ült, és biztos vagyok benne, hogy engem nézett. Rá emeltem a tekintetem. Sóhajtottam.
- Szeretsz te engem? - kérdeztem. Láttam, hogy váratlanul érte a kérdésem. Kínosan kezdte dörzsölni a tarkóját.
- Azt hittem neked kell tisztáznod magadban a dolgokat! - Mondta. Csalódottan néztem rá. Lehajtottam a fejem, és a szendvicsem kezdtem vizslatni. Hirtelen az ujja az állam alatt termett, és az arcom felé fordította. Elmosolyodott, majd megpuszilta a szám. - Edde meg a szendvicsedet! - suttogta, majd ő is beleharapott a sajátjába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése